szimi1512

Egy nádfedeles ház,

Melynek ablaka üvegszilánkokból áll,

S a falakon látszanak a fegyverek nyomai,

Bent érezhetők a háború elszenvedett borzalmai,

S látszanak az egykor ott lakottak nyomai.

Minden nap nekik egy ajándék volt,

Várták a szebb holnapot,

De sokat nem remélhettek,

Hisz fejük felett ágyúk dörrentek.

Szólt a fegyver szedte az áldozatokat,

Minden nap kongatták a harangokat,

Tömegsírba temették őket,

Senki se tudta a nevüket.

S akik átélték mindezt,

Most mesélik unokáiknak az akkori történelmet.

Szinte üresen áll a szoba,

Csak egy szék és egy asztal áll benne,

S én leülök hozzá némán csendbe.

Az asztalon hever egy toll és egy papír,

Írni tudnék,

De az ihlet nem jön valamiért?

Csak néhány szó jut eszembe,

Melyeket gyorsan papírra vettek le.

Barát, emlék,

Kudarc, ajándék,

De vajon mi köti össze őket?

Nem találok rímeket.

Mérgembe a tollat eldobom,

S a papírt ott hagyom,

Kisétálok a szobából,

De még egyszer visszatekintek az ajtóból,

Majd becsukom magam mögött,

S boldogan várom a jövőt.

De eközben e négy szó lábra kélt,

Bejárták a szoba összes szegletét.

Jó barátságot kötöttek,

Egymásból faragtak rímeket.

Rímekbe szedték, hogy valójában mit gondolok,

Négy sorba leírták, hogy őszintén ki vagyok.

"Bár több kudarc ért engem,

De ajándékot kaptam az életben.

Egy barátot,

Kivel örök barátság kötetett,

S én őrzöm a közös emlékeket.”

Majd rabul ejtette őket a papír,

Évekkel később csak a nyomuk maradt itt.

A megsárgult lap,

S az elkopott szavak.

Így fogadott a szoba,

Több tíz év után újra.

Simone

Kezed kezem között,

Fejed fejem fölött,

S úgy alszom el.

Lelkem lelkedhez lökött,

Szívem szívedhez szökött,

S úgy alszom el.

Simone